A tudatosságot nem találhatjuk meg az agyban PDF

fractalmind

A cikk a New Scientist magazin 2010 január 10-i számában jelent meg - Ray Tallis tollából

A legtöbb idegkutató, a tudat filozófusai és tudományos újságíró úgy érzi, közel az idő amikor képesek leszünk megmagyarázni az emberi tudatosságot az agytevékenység szempontjából. Van azonban egy hangzatos neuro-szkeptikus kisebbség, akik kételkednek ebben a meggyőződésben. Köztük vannak azok, akik az idegkutatóknak bizonyos kijelentéseivel foglalkoznak. Ezen kijelentések a közvetett módon megfigyelt idegi működések és a különböző mentális funkciók, állapotok és tapasztalatok közötti összefüggéseket taglalják.

 

E fenti álláspontot meglehetősen pontosan mutatta be Harold Pashler (University of California, San Diego) 2009-es cikke mely a Perspectives on Psychological Science -ben jelent meg. Ő és kollégái így érvelnek: ”...a korrelációk erősebbek, mint várható lenne, figyelembe véve mind a fMRI mind a személyiségi mérések bizonyítottan korlátozott megbízhatóságát. Az erős korreláció annál is inkább rejtélyes, minthogy a módszertanról szóló részek ritkán tartalmaznak igazán részletes leírást a korreláció elérésére vonatkozóan.”

Akik hisznek az eredményekben, különböző ellenvetésekkel léphetnek fel mondván, hogy mindez lényegtelen. Mondhatnák, hogy mivel a mérési és elemzési eszközeink jobbá váltak, képesek vagyunk pontosabb korrelációt megállapítani az idegi működések helye, mintája és mennyisége valamint a tudatosság megnyilvánulásai között.

Ez bizonyára így is van. Az én ellenvetésem azonban nem a – valószínűleg ideiglenes – technikai korlátokra vonatkozik. Sokkal inkább egy mély filozófiai zavarra, mely magában az alapfeltételezésben rejlik. Abban, hogy ha képesek vagyunk összefüggésbe hozni az idegi működést a tudatossággal, akkor egyúttal azt is megmutattuk, hogy ez a kettő egy és ugyanaz. Valamint arra, hogy egy fizikai tudomány, mint amilyen a neuro-fiziológia képes megmutatni, hogy a tudatosság mi is valójában.

Sok neuro-szkeptikus azzal érvel, hogy az idegi tevékenységeknek nem sok köze van a tapasztalható valósághoz. Valamint azzal, hogy a legkevesebb, ami elvárható lenne abban az esetben, ha A és B megegyeznek az, hogy egymástól teljesen megkülönböztethetetlenek legyenek. Ezt az ellenvetést azzal elhárítani, hogy mondjuk az nyakszirti lebenyben (occipital cortex) zajló folyamatok és a fény érzete ugyanannak a dolognak két különböző aspektusa nem állja meg a helyét. Ugyanis magának az „aspektus” létezésének előfeltétele a tudatosság létezése. Így aztán az előbbit (aspektus) nem használhatjuk az utóbbi (tudatosság) és az idegi tevékenységek közötti kapcsolat leírására.

Mindez megcáfolja John Searle (a filozófia professzora, University of California, Berkeley) híres kijelentését. Szerinte ugyanis: az idegi tevékenységek és a tudati tapasztalat olyan viszonyban állnak egymással, mint a H2O molekulák és a nedves, hideg, fényes és egyéb más tulajdonságokkal rendelkező víz. Az analógia ott bukik meg, hogy a szintek melyeken a vizet egyrészt molekulákként, másrészt nedves, hideg fényes dologként látjuk, a tudatosság két különböző „szintjét” hivatott jelenteni. Azonban a tudatosság, vagy a leírás „szintjeinek” létezése eleve tudatosságot feltételez. A víz önmaga nem rendelkezik ezekkel a „szintekkel”.

Ezért aztán, amikor olyasvalamit látunk, ami a tudatosság idegi megnyilvánulásának tűnik, nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy magát a tudatosságot látjuk. Míg a tudatosság minden megjelenési formájának – a legfinomabb érzetektől a legtökéletesebben felépített önérzékelésig – feltétele valamiféle idegi működés, ez utóbbi nem elégséges feltétele a korábbinak, s messze nem is azonos vele. Ha azonosak lennének, akkor egy legyőzhetetlen akadályba ütköznénk. Abba, hogy megmagyarázzuk, hogy a koponyán belüli idegi impulzusok, melyek anyagi folyamatok, hogy tudnak „kinyúlni” külső tárgyak felé annak érdekében, hogy „azokra vonatkozzanak”. Egyértelmű fizikai okfejtés mutatja meg, hogy egy tárgyról visszaverődő fény miként hoz létre folyamatokat az nyakszirti lebenyben. Azonban semmiféle magyarázat nem létezik arra vonatkozóan, hogy ezek az idegi események milyen módon „vonatkoznak a fizikai tárgyra”. A biofizika tudománya leírja, hogy a fény hogyan jut be, de azt nem, hogy a tekintet hogyan jut ki.

A hétköznapi tudatosság sok jellemzője szintén ellenáll a tudományos leírásnak. Vegyük a tudatosság egységességét. Azt, hogy a különböző eseményeket, melyeket egy adott időpontban tapasztalok (ahogy az ülés nyomja a hátsómat, a forgalom hangja, a gondolataim) az adott pillanat részeiként vagyok képes összekapcsolni. Különböző kutatók kísérletet tettek arra, hogy megmagyarázzák ezt az egységet. Például a kvantum-koherenciát, – cytoskeletal mikro csövek (a citoplazmában található, fehérjéből álló „csontváz”, vagy „állványzat”) Smart Hameroff, University of Arizona és Roger Penrose, University of Oxford – az elektromágneses mezőket (Johnjoe McFadden, University of Surrey) vagy az agy ritmikus kisüléseit (a kései Francis Crick) segítségül hívva.

Ezen elméletek mind megbuknak, mert azzal a feltételezéssel élnek, hogy szubjektív módon létezhet az idegi impulzusok objektív egysége vagy egységessége, ami természetesen nem igaz. Még kevésbé írnák le ezen elméletek azt, amikor tapasztaljuk a jelenségek egységét, s közben azt is, hogy különböznek egymástól. Érzékelési mezőm egy sok szintű egész, mely egyúttal sokszerűségét is képes kezelni. Nincs azonban semmi olyasmi az idegpályák összefutásában, összefüggéseikben, ami lehetővé tenné ezt a fajta „összegzést összekuszálás nélkül”. Azt a képességet, hogy a dolgokat egyszerre tapasztaljuk egészként és különállóként is.

S itt van a jövő és múlt ismeretének leküzdhetetlen problémája. Vegyük az emlékezést. Tipikus módon az emlékeket olyan élmények hatásaiként látjuk eltárolva melyek maradandó változásokat hoznak létre. Például a szinapszisokban (azok a sejt közötti kapcsolódási helyek, amelyeken keresztül az ingerület egyik sejtről a másikra terjed át – wikipedia) s ennek megfelelően az idegrendszer köreiben. Viszont amikor „emlékezem” határozottan „kinyúlok” a jelenből valami felé, ami határozottan múltbéli. A szinapszisnak (a neuronok közti ingerátvivő felület), fizikai struktúra lévén semmilyen más állapota nincsen, mint a jelenbéli. Nem tud, ahogyan te vagy én tudunk, egy tapasztalat hatásai felől átmenetileg ellentétes irányba nyúlni. A felé a tapasztalat felé, mely az adott hatást eredményezte. Más szavakkal a múlt érzete nem létezhet egy fizikai rendszerben. Ez egybevág azzal a ténnyel, hogy az idő fizikája nem teszi lehetővé a múlt-, jelen-, és jövőidő létezését: Einstein a múlt, jelen és jövő közti megkülönböztetést „makacsul szívós illúzió”-nak hívta.

Aztán itt van az én fogalmának, a cselekvések kezdeményezésének, s a szabad akaratnak a problémája is. Néhány ideg-filozófus úgy küzd meg ezekkel, hogy egyszerűen tagadja létezésüket. Ám a tudatosságnak egy olyan megnyilvánulása mely nem talál magyarázatot az önálló cselekvésre, vagy az önérzékelésre, nem azt a következtetést kellene, hogy levonja, hogy ezek a dolgok nem valóságosak. Inkább azt, hogy az ideg-kutatás legjobb esetben is hiányos leírást ad a tudatosságra vonatkozóan.

Úgy vélem van egy alapvető, bár nem magától értetődő ok, amiért egy ilyen magyarázat mindig is hiányos vagy elérhetetlen lesz. Ez pedig a tudomány tárgyának és a tudatosság tartalmának szétválása. A tudomány ott kezdődik, amikor megszökünk a szubjektív, első személyben megélt tapasztalatoktól egy olyan előnyös pont felé, amit Thomas Nagel filozófus úgy nevez: „nézőpont a semmiből”. Vegyük például ott azt az asztalt: szerinted nagy, szerintem kicsi. Megmérjük, s kiderül, hogy 0.66 négyzetméter. Ezáltal úgy jellemezzük, hogy kevésbé kötődik személyes élményhez.

Tehát ha megmértjük a dolgokat az elvisz minket a szubjektív tudatosság jelenségétől egy olyan birodalomba, ahol a dolgokat absztrakt módon, de mennyiségi jellemzőkkel írjuk le. Ahhoz, hogy képes legyen elvégezni a dolgát, a fizikai tudománynak le kell mondania a „másodlagos jellemzőkről”. A szín-, az íz-, a meleg-, vagy a hűvös érzetéről – röviden a tudatosság alapvető tartalmairól. A fizikus számára így a fény nem ragyogó vagy színes, hanem rezgések keveréke különböző frekvenciák elektromágneses mezejében. Az anyagi világ, távol attól a hangos, színes, szagos helytől, amiben élünk, egy színtelen, csendes, szagmentes molekulákkal, atomokkal, részecskékkel teli hellyé válik, melynek természetét és viselkedését legjobban matematikai módon lehet leírni. Röviden: a fizikai tudományokban az érzékelhető megjelenés és jellemzők, a vörösbor vörössége, a szagos kutya szaga, határértékké válnak, akár el is tűnhetnek.

Másrészt viszont a tudatosság lényege pontosan az érzékelhető megjelenés és a jellemzők. A tudomány ezek helyett a mennyiségekkel foglalkozik. A mennyiségeket magukat viszont nem tapasztaljuk a hétköznapokban. A tudatosságot az idegi impulzusok felől megközelíteni önmagának mond ellent. A fizikai tudományokban nincsen semmi, ami képes lenne leírni, hogy egy fizikai tárgy, mint az agy, hogyan képes megjelenést és jellemzőket tulajdonítani más tárgyaknak, melyek lényegükben nem rendelkeznek ezekkel.

Ahhoz, hogy egy anyagi dolog képes legyen „megjelenni” tudatosságra van szükség. Ezután „megjelenésük” a tudatos megfigyelő nézőpontján múlik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy megjelenésük semmi mástól nem függ, ha már egyszer tudatosságunk tárgyává váltak.

Az, hogy a tudatosságot nem tudjuk a koponyában lévő agyban lejátszódó idegi tevékenység segítségével leírni, nem felülmúlható technikai korlátaink miatt van. Sokkal inkább amiatt, hogy a feladat belső ellentmondásokat tartalmaz. Az, hogy képtelenek vagyunk leírni a „vonatkozást”, tudatosságunk egységességét és sokszerűségét, a múlt egyértelmű jelenlétét, azt, hogy hogyan vagyunk képesek cselekvést kezdeményezni, s az „én” felépítését, mindössze a tünetek. A „jelenségeket” képtelenség olyan objektív megközelítéssel megmagyarázni, mely valótlannak minősítve félreteszi a dolgok megjelenését, másodlagos jellemzőiket (szag, íz, szín, stb....). Képtelenség olyan megközelítéssel leírni, ami a valóságot a tömegben és energiában keresi. Ezek nemcsak hogy nem léteznek önmagukban, de arra sem képesek, hogy más dolgok megjelenjenek bennük. Az agyban, mint fizikai tárgyban nincs semmi többlet, ami jobban lehetővé tenné, hogy egy világnyi dolog megjelenjen benne, mint bármely más tárgyban.

Profil

Ray Tallis doktorként végzett, majd az idősek gyógyításának professzora lett a Manchasteri Egyetemen, az Egyesült Királyságban, ahol fontos idegtudományi kutatásokat vezet és felügyel. Az Orvosi Tudományok Akadémiájának tagja, s cikkeket ír különböző témákban a tudatosságtól az orvostudományi etika témaköréig.

 


Az agyműködés és a tudatosság kapcsolatáról szoló cikk forditását találhatjátok. Több anyanyelvi angollal egyeztetve egyértelművé vált, hogy a cikk szövege nem túl könnyen értelmezhető, viszont nagyon érdekes. Szűkös erőforrásaim használatával megpróbáltam kihozni a legtöbbet a magyar forditásból. Amennyiben nem érthető elsőre, javasolt a többszöri nekifutás. Nekem kb. 5-szori olvasásba került, míg nagyjából felfogtam. Biztos vagyok benne, hogy a Ti képességeitek jobbak, mint ez enyémek. Elvezzetek! kulcsarp

 

 

 

 

 

Módosítás dátuma: 2010. február 19. péntek, 00:26